MálnaHab

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy kettőnk közül miért pont én lettem terhes, azaz miért én vállaltam a babát?

Igaziból teljesen egyértelmű volt, hogy én legyek az, ugyanis bennem mindig erősebb volt a vágy egy kisbaba iránt, tudtam, hogy egyszer nekem is lesz, lennie kell. Szeretem a gyerekeket, jól elvagyok velük, a picibabákat pedig egyenesen imádom. Régen még gyerekorvos is akartam lenni, jártam többször ismerősök által újszülött osztályokon, gimiben fizika előkészítőre is, de aztán az egyetemi jelentkezés előtt hirtelen meggondoltam magam. Nem éreztem magamban az erőt ahhoz a rengeteg tanuláshoz, ami az orvosihoz kell, így lettem végül közgazdász...:)
Mama P is szereti a gyerekeket, és jól is bánik velük, de inkább csak úgy módjával, némi távolságtartással (amióta Málnácskát várjuk ez persze rengeteget változott előnyére!). Aztán, amikor 31 évesen megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy akkor most jött el az idő, leültünk megbeszélni a dolgot, ami valahogy így nézett ki:

- K: Én nagyon szeretnék babát, mert úgy érzem, ettől lenne még teljesebb az életünk, kapcsolatunk. Eleget buliztunk, szórakoztunk, utaztunk, a mának és egymásnak éltünk, most jött el az ideje, hogy továbblépjünk, és talán mostanra értünk meg mi is arra, hogy reálisan belevághatunk egy ilyen komoly projektbe: egy babának megmutatni a világot általunk és közösen, szeretetben felnevelni őt.
- P: Látom, hogy mennyire szeretnéd, és ha ettől lennél boldog, legyen, vágjunk bele.

Szóval nem volt túl bonyoltult a párbeszéd, de P még azt is elmondta, hogy ő egyelőre nem vágyik arra, hogy terhes legyen, esetleg majd, ha másodikat akarunk igen, de most még nem tudja magát elképzelni kismamaként. Engem viszont maximálisan támogat ebben.
Ráadásul külön örül annak, hogy én leszek az anyuka, mert így akkor talán már nem lesz annyira a lábamban a bugi és nem akarok ezentúl majd minden este elmászkálni valami belvárosi iszogatóhelyre a barátnőkkel! :) Hozzátenném, hogy P is szeret bulizni, de én azért ezt mindig is magasabb szinten műveltem.

Úgyhogy mindkettőnknek ez a felállás volt a legideálisabb, így hát nekivágtunk! Tudtuk, hogy a teherbeesés azért nem holnap lesz, ezért megbeszéltük, hogy kinyomozzuk az egésznek a módját, elvégeztetjük a vizsgálatokat, és amikor majd minden startra készen áll, eldöntjük, mikortól is vágunk konkrétan bele.

De aztán gyorsan követték egymást az események, és amint túljutottunk minden kötelező körön, nem volt kérdés, hogy várjunk-e tovább: bejelentkeztem az első megtermékenyítésre. Igaziból mire is vártunk volna még?! Áprilisban hívtam fel a Kaálit konzultációs időpontért, kb. július elejéig tartottak a vizsgálatok, donorválasztás stb., augusztus elején pedig már meg is történt az első inszemináció.

Közben pedig mi is egyre inkább ráhangolódtunk a projektre: kevesebbet kezdtünk elmászkálni otthonról (ebben tökéletesen igaza lett P-nek, otthon ülős lettem:), kevesebbet buliztunk, és egyre többet foglalkoztunk egymással, és a baba kérdéssel, illetve a lakás eladás/vásárlás témába is belevágtunk. Talán elkezdtünk megkomolyodni is..?!