MálnaHab

Nyugis szombat lévén, van egy kis időm nekem is írni (vigyázat, ritkán írok, de akkor sokat). A kialakult beszélgetés kapcsán témám is van. Pár hete ugyan már megfogalmazódott bennem, hogy megírom, hogy nekem milyen élményt volt ezt a szitut kezelni, hogy hárítottam az akadályokat. Aztán a sok teendő miatt elhalt a lelkesedém, de most végre billentyűt ragadok.
 

Persze a család és a jóbarátok mind mind tudták, hogy MamaK van az életemben, ez nem is kérdes. Elfogadták. Sőt szeretnek minket! Szeretnek minket együtt! Nagyon hálás is vagyok ezért.Kérdés a félismerősök kezelése.
 

A szituhoz tartozik, hogy én kevéssé barátkozó ember vagyok, mint MamaK, inkább kivárom az időt, hogy közel engedjek magamhoz embereket. Pont emiatt a távolságtartás miatt, ha nem is szándékosan, de nagyon sokáig elkerültek az olyan szituácók, hogy megkérdezzék,  hogy van-e barátom, kivel élek. Egyszóval a magánéletem szinte sosem volt téma félismerősök között. Mivel én nem vagyok közlékeny, nem is nagyon értettem igazán MamaK aggodalmát, hogy miért nem lehet simán egy válrántással, vagy „erről most nem szeretnék beszéli” válasszal megoldani a tolakodó kérdéseket.
 

Most már ezért jobban megértem, hogy „kezelni” kell ezeket a helyzeteke. Most már tétje van, így, hogy egy gyerek kis élete is képbe került, és minden válaszunk, döntésünk, kihat arra, hogy miképpen fogjuk felnevelni. Kicsit képletesen szólva „az életével játszunk”.  
 

Na akkor pár szó arról, hogy én hogyan is kezelem most ezt a helyzetet. Az egyetem elvégzése után hosszú évekig egy multinál dolgoztam, a közvetlen kollégáim 50 év körüli emberek voltak, akikkel bár jól megértettük egymást, az én magánéletem sosem került szóba. Nem kellett „bariznom” velük. Nem tartozott a mindennapi kommunikácónkban, hogy elbeszélgessünk a hétvégi bulikról. Könnyű helyzetem volt ebből a szempontból.

Aztán munkahelyet váltottam, egy olyan helyre kerültem, ahol 20-an dolgozunk, nagyjából velem egykorú mindenki. Ez kb. akkor történt, amikor MamaK teherbe esett. Megváltoztak a munkahelyi viszonyaim. Reggeletne a kávé mellett beszélgettünk, jóban lettünk, viccelődtünk, haverkodtunk, tudtak a lakásvásárlási és felújítási projektünkről. Tudták, hogy van egy „párom”. Így név nélkül: „párom”. Nem furcsállták, nem jutott senkinek az eszébe, hogy mi lehet a háttérben. És sosem kérdeztek, olyat, amire hazudnom kellett volna. Azt hiszen sikerült, úgy beszélnem a magánéletemről, hogy szinte mindent elmesélhettem, mintha „normál” kapcsolatban élnék, mégsem fogott gyanút senki. Köszönhető ez annak, hogy MamaK-va mi úgy is kezeljük ezt a dolgot, mint egy normál kapcsolat. Én viszont kezdtem egyre kínosabban érezni magam. Tudtam, hogy előbb utóbb muszáj lesz megoszatom a titkot a kollégákkal, hiszen ha van egy gyerekem azt nem lehet titkolni. Végül elmondtam, először a két közvetlen kolléganőmnek, aztán a főnökeimnek, aztán a kávétársaknak, aztán szépen lassan mindenkinek, akiknek meg nem, aztán az is megtudta.

Az első bejelentésnél még „figyeljetek, szeretnék valamit elmondani nektek. Én egy lánnyal élek együtt, x éve, es most családot alapítunk, a párom terhes és várjuk a babát....” kezdetű volt. Mikor Málnababa megszületett, kiraktam háttérképnek a fényképét, és egy alkalommal, amikor sok közvetett kolléga volt jelen (akik akkor még nem tudták, hogy mi a szitu), az egyik megkérdezte, hogy kié a baba a képen, mondtam, hogy az én kislányom, mire ő „ nem is rémlik, hogy terhes lettél volna az utóbbbi hónapokbn” (és ezt komolyan is gonodlta :), mire én két mondatban elmondtam neki az igazat. Gratulált és azóta is ugyan úgy viselkedik velem, mint előtte.  A többeik is, akik halloták ott, akkor. A közvetlen kollégáim, akik pedig már régebb óta tudják, szinte végig élték a baba születését és az idáig eltelt időt. Mindig kérdezik, hogy hogy van a baba és MamaK (még mindig a „párom”-ként beszélek róla egyébként), fotókat szoktam nekik mutatni. Kívétel nélkül teljesen normál ügynek kezelik! Nagyon jó érzés! Sokkal jobb őszintén beszélni erről! Még nekem is, aki nem vagyok túl közlékeny. Mostanra eljutottam oda, hogy egy új kollégámnak, aki úgy 1 napja van a cégnél, amikor véletlen összefutottunk vele a városban, akkor a legtermészetesebben úgy mutattam be a kis családomat, hogy a „párom és a kislányunk”. Jó volt kimondani!
 

Mindesetre még mindig azt vallom, hogy félismerősöknek nem kell kitárulkozni. Mindenkivel annyit kell csak közölni, ami feltétlenül szükséges. A kollégáimnak szükséges volt, mert napi 8-10 órát velük vagyok. Osztálytalálkozón szerintem pedig elég az „Apuka nélkül nevelem”.